Szentimentális bejegyzés következik, nézzék el nekem . Ma nem lesz recept. Az ugyanis családi titok!
Esik a hó. Megint és nagyon, ahogy szeretem. Reggel, munkába menet a hóra való tekintettel - ma is, mint már annyiszor - gyermekkori emlékek követeltek teret maguknak a fejemben egymással versenyezve, hogy melyikük legyen az, amelyiken majd hosszasabban elmorfondírozok. Eszembe jutott, ahogy lapátoltuk a havat Szultánnal. Óriási hó volt! Egy hókunyhó is kijött belőle. Egy újabb kép villant elém, amelyen nagyanyám kergetett végig az udvaron a vesszőseprűvel, mert hemperegtem a hóban a kutyával és teljesen átázott a ruhám. Aztán egyszer csak ott álltam a régi, fa garázsajtó előtt. Ott volt az egész család, nagy volt a sürgés-forgás. Szultán unokabátyáimmal - kiknek akkor még alig serdült a bajuszuk (azóta sokgyermekes családapák lettek) -, s megboldogult nagybátyáimmal épp perzselték a betonon a második disznót. Nagy volt a család, mindig kettőt vágtunk. Mama keresztanyámmal hátul a trágyadombnál belet pucolt. A nénikém mosogatott, Mara bent főzte a böllér májat. Jajj, azok az ízek és illatok.. A kotlában forrt a víz, hordtuk a fát, hogy életben tartsuk a tüzet. Nem volt szabad hagyni, hogy nagyon lobogjon, de az sem volt jó, ha csak meleg. Ahogy Szultán mondta: mozognia kell a víznek. Nehéz volt tartani a szintet, mert havazott, s hideg is volt. Mi, a három kicsi meg csak lábatlankodtunk. Fürgén mozogtak a gyakorlott kezek, éles kések, darálók nyestek, daraboltak, mégsem kergettek el minket, segíthettünk. Fogni kellett a hurkát kötözésnél, vinni egy kis abálét, meg volt "szóljanyádnakhozzonmégsót", meg "holafokhagyma", s hasonlók. Minden olyan szervezetten működött, mindenkinek megvolt a feladata, senki nem nyúlt bele a másik munkájába. Néha azért volt a testvérek közt egy kis szurkálódás, a nap végére a fáradtságtól egy kis mogorvaság, de együtt voltunk. Szerettem ezt nézni, hallgatni, figyelni, s tanulni. Szultán és a nagybátyáim művészi pontossággal tudták boncolni az állatot. Csodálattal figyeltem minden mozdulatukat,s igyekeztem ellesni ezt-azt. Ahogy növekedtem, egyre több mindenben segédkezhettem. Szultán hamar rájött, engem nem tud a mosogatónál tartani, meg kell mutatnia a fortélyokat. Nagyon igyekeztem.
Ahogy teltek az évek, sok minden változott. Nem lehet már disznót tartani a kertvárosban, mert az újonnan betelepült finnyás népek nem bírják a szagot. Sajnos ma már sokan úgy gondolják - még vidéken is -, hogy a hús a boltban terem, fóliázva, tisztára csutakolva, feldarabolva. Nem szeretem ezt az elkényelmesedett, életképtelenné váló részét a világnak.
A fentiekről eszembe jutott - amit az olvasóval is megosztanék -, hogy mennyire szeretném megőrizni, továbbvinni a hagyományokat. Az imént leírtakat jelen helyzetben - különös tekintettel figyelembe véve lakhelyünk földrajzi adottságait - lássuk be, elég nehéz volna kivitelezni. A kvázi belvárosban meglehetősen furán hatna egy disznóvágás. Mi - erős túlzással élve - mégis megtettük! Hiába, nem esett messze az alma a fájától! Mi is jut először eszébe az ember lányának a disznóvágásról? Hát a kolbász! A kolbásztöltéshez - ugye - nem kell egy egész disznó, elég csak jó minőségű húst, meg zsírszalonnát, pirospaprikát, egyéb fűszereket és belet szerezni, s már indulhat is a belvárosi "disznókodás". Amint ez a gondolat megszületett a fejemben, hamarosan testet is öltött. Egészen pontosan tavaly novemberben, amikor is egy rögtönzött mini-disznótorra invitáltuk barátainkat.
Megszereztük tehát az alapanyagokat, Hildusék kölcsönadták a hurkatöltőt, titkos családi receptet is elkértük az illetékesektől, tehát, minden adott volt, hogy valami emberfeletti finomság készülhessen - ne tessék meglepődni - a NAPPALIBAN.
Múzzsal a töltés előtti nap kötényt ragadtunk, a szekrény tetejéről le-, majd a fürdőkádban elmosásra került a nagy vájling, s a hurkatöltő is. Ledaráltuk a darálni valókat, fűszereztünk, majd alaposan átdolgoztuk a keveréket. Letakarva egy éjszakát pihent. Reggel nagyon éhesen ébredtünk, ami nem is csoda, hisz az egész lakás kolbász illatban úszott. Reggeliztünk, majd újra átgyúrtuk a keveréket. Felállítottuk a nappaliban az étkezőasztalt, s leterítettük viaszos vászonnal. Múzs összerakta a hurkatöltőt, én beáztattam a belet, majd indult a töltés.
Azt hiszem, elfogultság nélkül mondhatom, hogy isteni lett.
Aki nem hiszi, járjon utána!
Hideg van, esik a hó. Kinek nem esne jól ilyen időben egy sült kolbász, friss kenyérrel, forralt borral?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése