Ahogy az előző bejegyzésben írtam, bukta is készült a kolbászos bableves mellé. Vagy inkább fordítva, de az eredményt vizsgálva tulajdonképpen mindegy.
Szeretem a kelt tésztákat, csak egy baj van velük: igazán csak a sütés napján finomak, másnap szivacsossá válnak. Persze nem mindegyik, de a bukta például igen. Szeretem készíteni is, enni is. Az a legjobb benne, hogy az ember este begyúrja, beteszi a hűtőbe, s csak másnap formázza, tölti, süti a megkelt tésztát. Először féltem ezt a módszert kipróbálni, de működött, s azóta rendszeresen élek vele! Lélektani szempontokat figyelembe véve sem utolsó ez a technika, hiszen két részletre oszlik a munka, s nem érzem úgy, hogy az egész estét a konyhában töltöttem.
Tölteléknek bármit használhat az ember lánya, én lekvárt szoktam. Természetesen azt is a kamrából. Általában Madra által készített baracklekvár kerül bele. Nálunk a családban munkamegosztás van! Mara csinálja a baracklekvárt, meggyszörpöt, ribizlilekvárt, az eper- és meggylekvárt, ketchupot én, a vegetát, menta- és citromfűszörpöt pedig Hildus.
Sok beszédnek sok az alja, jöjjön a recept.
Bukta nagyanyámtól
3 dl tej
3 dkg élesztő
5 dkg cukor
pici só
3 tojás sárgája
6 dkg vaj, vagy margarin
50 dkg liszt
Az élesztőt a tejben, pici cukorral megfuttatom. A lisztet kimérem, tálba öntöm, hozzáteszem a maradék cukrot, sót, egy kanállal elkeverem, hogy a száraz összetevők egyenletesen oszoljanak el a keverékben. A tojásokat szétválasztom, a sárgákat a liszt közepébe helyezem. (Az első fehérje természetesen mindig Macsot illeti, aki nagyon segít nekem főzni. A legmélyebb álmából is felriasztja egy tejfölös doboz kinyitásának- illetve a tojás feltörésének hangja. Ilyenkor nagy robajjal érkezik meg a nappaliból, s mancsát a konyhapult felé nyújtogatva, s igénye nyomatékosításának hangot adva miaúkolásba kezd a lábam alatt, előtt, nem, inkább mégiscsak alatta.) A maradék tojásfehérje mehet a hűtőbe, majd holnap kell a kenéshez. A vajat, vagy margarint belemorzsolom, s beleöntöm a megfuttatott élesztőt, s a maradék langyos tejet. Érdemes még egy kis tejet melegíteni, ha esetleg túl kemény lenne a tészta (minden liszt máshogy viselkedik), azzal lehet majd lágyítani. Alaposan összegyúrom, kidagasztom, majd fedéllel zárható tálba helyezem, s a hűtőbe teszem. Mosogatás, rendrakás, s mint aki jól végezte dolgát, mehet is az ember lánya olvasni, tornázni, pihenni, vagy amihez kedve van.
Másnap reggel kiveszem a tésztát a hűtőből, fél centiméter vastagra nyújtom, s kis téglalapokat vágok belőle. A keskenyebb végük felső harmadába halmozok egy adag lekvárt, majd feltekerem, ügyelve arra, hogy a gyümölcsnektár ki ne szökjön. A két végét alaposan összenyomkodom, s beteszem a tepsibe. Nem szoktam kikenni, teflon serpenyőt használok. Persze, egy piskótához ezt is kikenem, de ebben az esetben semmi szükség rá. Én pici buktákat szoktam csinálni, ebből az adagból körülbelül 32 db lesz. Megkenem őket vajjal, letakarom, begyújtom a sütőt, s visszabújok az ágyba. Igen, kérem! Ilyenkor még ezt is lehet! Fél óra múlva előveszem a tegnap félretett tojásfehérjét, s megkenem a tésztákat. Ez - ahogy a fotókon is látszik - most elmaradt. Betolom a tepsiket a közepesen forró sütőbe, s szép aranybarnára sütöm őket.
Biztosan szentimentálisnak gondol az olvasó, de nekem az egyszerű kelt tészták tálalásához csak és kizárólag a kosár jöhet szóba, konyharuhával bélelve. Sem a bukta, sem a túrós batyu, sem a kakaós csiga nem mutat jól egy porcelánon. A kelt tészta - nekem - melegséget, otthont, meghittséget sugároz. Azt pedig védeni kell. Betakargatni... hogy - bár ily formán múlandó - sokáig maradjon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése