2012. május 4., péntek

Beszámoló - harmadik rész

Aki még kitartó és velem jönne ma is a virtuális utazáson, az fogja a napernyőjét, s már indulunk is!

Ahogy tegnap említettem, reggel hétkor keltünk. Meg kell, hogy mondjam, elég nehezen tudtunk kikecmeregni az álmok birodalmából.
Az étteremben meglehetősen kevesen foglaltak még helyet, csupán néhány idősebb pár majszolta a reggelijét. Mi is hozzáláttunk, majd egy kellemes kávé után visszamentünk a szobába, túracipőt húztunk, előkerültek a nordic botok, a térkép, két liter frissen csapolt csapvíz, s élményekre éhesen indultunk neki a távnak. Úgy terveztük, felmegyünk Misina tetőre, a TV toronyba, de nem turistajelzésen, mert azok nagy része a városból indult. A szálloda melletti kis utcában indultunk el torony iránt. Gazdag, csodaszép házak, villák közt vezetett az utunk. Bár aszfalton mentünk, szükség volt a botokra (a magas vérnyomásos és az asztmás kirándul, hehe), hogy megkönnyítse, s mégis intenzívebbé tegye haladásunkat. Szűk, meredek, kanyargós utcákon meneteltünk, s meg-megálltunk gyönyörködni a kilátásban. Egyes helyeken olybá tűnt a magas pára, s a szálló por miatt, mintha a távolban a tenger kékjét látnánk.


A lilaakác, hárs, s egyéb fűk-fák-virágok illata betöltötte a levegőt. Beszéltük is, milyen jó lenne valahogy ezt az illat-orgiát megörökíteni. A mediterrán hatás sok helyen tükröződött. Volt, ahol az építészetben, a házak kialakításában, máshol a kertek stílusában, a növényválasztásban.


Toronyiránt haladtunk, az út mégis a Tubes felé kanyarodott. Térkép elő, férj fejvakargatva tájékozódik, irányváltás, majd egy erős jobbos után elértük az erdei tornapályát, ahonnan már viszonylag egyszerűnek tűnt célunk elérése. Egy-két gyakorlatot - nagy kacajok közepette - mi is megcsináltunk a javasolt tornák közül, majd elindultunk felfelé a meredek emelkedőn ott, ahol a fák takarásából időnként elbújni láttuk a TV tornyot. Furcsának találtam, hogy ez az erdő mennyire ritka. Inkább ligeterdőnek tűnik, a fái sem látszottak idősnek. A kemény emelkedőt később a kényelmesebb, szerpentines túraútra cseréltük, s azon értük fel a Misinára.
Bevallom, mielőtt elindultunk, nem voltam biztos benne, hogy fel fogok menni a toronyba, hála a tériszonyomnak, de évekkel ezelőtt megfogadtam, leküzdöm, s ehhez bizony vállalnom kell ezt a megmérettetést is. Így is lett. Jegyet vettünk, s lifttel felmentünk a kilátóba. Hihetetlen süvítő, tomboló szélvihar volt, egy erősebb lökés nekitántorított Múzsnak, de azért lelkesen körbefotóztam a látképet. A tériszonyom? Nos, azt hiszem, azt is elfújta a szél.


Dél volt, mire letudtuk ezt a programot, elindultunk hát lefelé. Most nem a szerpentint, hanem a meredek lejtőt választottuk, ami jó döntésnek bizonyult, mert közel 10 perc alatt leértünk a Mandulás kempinghez. Utána ismét kezünkbe került a térkép, s most a városnak vettük az irányt. Ott voltunk fent:


Fél kettő körül érkeztünk vissza a szállásra. Zuhany, egy hideg sör (jajj, de jól esett), pihenés, majd háromkor a wellness részleg felé vettük az irányt, ahol még előre leegyeztettük a frissítő masszázst, amit a csomag tartalmazott. A délután további részében sétáltunk egyet a környéken, majd megvacsoráztunk. A napot egy kellemes esti, belvárosi séta, s egy a főtéren elnyalt fagyi koronázta.
Az utolsó napon a csomagolás, reggeli, kijelentkezés után piros táltosunkba fészkeltük magunkat, s megközelítettük három napos túránk utolsó két állomását Orfűt és Abaligetet.
Az út szerpentinen vezetett, én helyenként sikítottam, amin Múzs jól szórakozott. Hiába, rosszul viselem az anyósüléstől jobbra eső szakadékot, mikor az úttest maga is arra felé lejt. Mikor éppen nyitva volt a szemem, csodás tájat véltem felfedezni. Igyekeztem néhány képet is készíteni róla - menet közben.


A friss, zöld illat körbelengte az autót, még a nyárfa vattaszerű virágai is ritkábbak voltak erre felé. Az Orfűi tavat körbe sétáltuk, megcsodáltuk a Malom múzeumot is, kívülről. Jól esett a fák árnyékába menekülni a kora délutáni hőség elől.



A Pécsi tó mellett csak elhaladtunk, mert rekkenő hőség volt, árnyékot pedig sehol sem leltünk a tó partján. Haladtunkban néztük a botjukat békésen figyelő horgászokat, s figyeltük hogyan kap bele a szél a szörfösök vitorlájába.
Néhány kanyar után a szemünk elé tárult Abaliget látképe:


Nem voltunk benne biztosak, hogy meg akarjuk-e nézni a Cseppkő barlangot, vagy a Denevér múzeumot, azonban, ahogy a parkolóba értünk, mondták, minden nyitva van, érdemes, így megbeszéltük, hogy barlang jöhet, a denevéreket kihagyjuk. Alig tíz perc várakozás után indult is egy csoport a barlangi túrára. Egy rendkívül jó humorú, gyakorlott vezetőt kaptunk, aki elmondta, hogy a Mecsek leghosszabb összefüggő cseppkőbarlangja előtt álltunk, ami mintegy három kilométer, ennek kicsit több mint a felét tárták fel eddig, s közel ötszáz méteres terület látogatható, mintegy 45-50 perces túra keretében.


Hihetetlen szalma-és legyező cseppkőképződményeket láttunk. Volt Mikulás, manócsalád, lebegő kő, óriások könyvtára, s nem utolsó sorban tíz Celsius fok, ami felettébb kellemes volt a nagy meleg után.
Egy utolsó jégkrém, majd kissé szomorúan, de boldogan, s élményekkel gazdagodva indultunk haza, a kvázi Belvárosba.
Itt a vége, fuss el véle! Holnap Móvár, palántázás, de ha időm engedi, jelentkezem. Köszönöm a türelmet annak, aki velem tartott! Szép hétvégét, kedves Olvasóm!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...