Mikor a kísértés győz..

A hétvégén rengeteg időm volt, mert Múzs nagyon dolgozott, ki sem lehetett robbantani a monitor mögül. Igyekeztem elfoglalni magam, s olyan dolgokat csinálni, amiben ő egyébként sem venne részt szívesen. Elmentem hát piacra. Elterveztem, hogy miket fogok főzni hétvégén és a hét elején, s azokhoz bevásároltam némi zöldséget, gyümölcsöt.

Tavasz van, s ez jól látszik a kofák kínálatán is: friss sárgarépa, petrezselyem, újburgonya, zöldhagyma, új fokhagyma - na ennek nem bírtam ellenállni - spárga és még sorolhatnám a tengernyi áruféleséget. Egyszer csak elkapott a kísértés. Ahogy álltam a sorban, a paprika és paradicsom láttán összefutott a számban a nyál, s közben lelki szemeim előtt megjelent egy kondér gőzölgő, friss lecsó. Nagyot nyeltem, s bár meglehetősen drága most a paprika és paradicsom, vettem pár darabot, s szombaton az volt az ebédünk.
Lecsót mindenki tud készíteni, nagyjából ugyanazt értjük alatta, s mégsem lehet két egyformát enni belőle. Aputól mindig kérünk, ha találkozunk, Hildus tojással csinálja, én meg úgy, ahogy eszembe jut: gombásan, tojásosan, natúran, virslivel, szafaládéval, kolbásszal, nagyjából bármivel, a rizses lecsó azonban kikerült a listáról. Az egyik nagy kedvencem a tejfölös változat, amit még egyetemistaként egy kedves, szabolcsi  évfolyamtársamtól tanultam, most azonban nem ez készült.

Lecsó, ahogy én készítem

8 db paprika

2 db paradicsom

1 db vöröshagyma

3 szelet apukám féle füstölt szalonna

1 kk pirospaprika

só

pici víz (ezt nem szoktam beletenni, de most muszáj volt)

3 db virsli

A szalonnát apró kockákra vágtam, megolvasztottam, s megpirítottam rajta a vöröshagymát. A paprikát vékonyan felkarikáztam, a paradicsomot kis kockákra vágtam, s mikor a hagyma megpirult, a lábasba öntöttem őket. Só, pirospaprika került bele, s mivel a burgonyaféléim nem eresztettek elegendő levet, körülbelül másfél dl vizet borítottam az edénybe.

Mikor a paprika és paradicsom megfőtt, beletettem a felkarikázott virslit is, egyet rottyan és kész is!

Az illatok kicsalogatták a konyhába a munkáját végző Múzst is, aki az ajtófélfának támaszkodva várta, hogy végre nekiláthasson egyik legkedvesebb, s most sokáig nélkülözött kedvencének.

Abrosz, tányér, villa, pohár, szalvéta, kenyér, éhes szájak, s azon kaptuk magunkat, hogy az üres tányér aljáról próbáljuk kitörölgetni a maradék szaftot. Így ért véget egy hirtelen jött kísértés.